2013. július 1., hétfő

Kisebbségi komplexus egy igaz története...

Valahol ott kezdődött amikor édesanyám és apám elváltak mert apám erőszakos és igen iszákos volt. Az óvodába legtöbbször nagymamám vitt és majd minden reggel sirtam és nem akartam vele menni az oviba illetve vele menni akartam csak éppen az oviba nem szerettem volna ott maradni mert nekem olyan jó velük nem akarom nem akarom... De végül mindig ott maradtam és alig vártam hogy értem jöjjön anyám és apám ahogyan a többi gyerekért de nem jött sem ez sem az... Apámat nem érdekelte különösképpen a fejem csak amikor a kötelesség szólította, anyám éjt nap alá téve dolgozott sokszor életveszélyes körülmények között hogy meglegyen mindenem ami 1 gyereknek csak kell...

Majd mindennap eljött a délután vártam hogy mint a többi gyerekért értem is anyám apám jön, de nagymamám jött bár neki is úgy örültem mint valami nem is tudom Mikulásnak, Jézuskának...
Majd mint mindig a régi majd 40 éves Csepel bicikli csomagtartójára felültetve ami kissé kényelmetlen volt de ezzel nem igen törődtem, hazavitt és akkor már jó volt... Anya mindig csak őt vártam úgy vártam de mindig dolgoznia kellett mert én bizony mindig éhes voltam, ha valami nem úgy volt ahogy képes voltam felmászni még a szekrény tetejére is...

Majd eltelt 1 hét majd eljött aztán eljött a 2.hétvége szombat 9 óra apám jött értem mint valami muszáj vagy nem is tudom bár ekkor még nagyon szerettem őt, ez valami gyermeteg ragaszkodás volt, akkor még okés volt minden  de kb általában délutánra anyámat elhordta mindennnek mert be volt rúgva illetve ittas volt mint majdnem mindig, volt amikor úgy megütött a semmiért hogy a helyszinen szaltót dobtam és nem jó szántamból. De mindezek ellenére szerettem...Majd szépen lassan jöttek az alázásai mindenkit mindenhol általában engem is mindegy ki előtt miért csak legyen valami /ez a a tulajdonsága a mai napig megmaradt/ észre sem veszi azt hiszi kurva vicces, pedig ha tudta volna hogy ilyenkor mindig egy világ dőlt össze bennem.
Kisgyerekként mikor mindkét szülőt nagyon szerettem akkora ragaszkodás volt mind  irányba hogy lehetséges hogy az igen ritka amikor még a tündérmesékről kellett volna hogy szóljon az életem ehelyett a saját apám gondoskodott róla hogy egy horror közepébe csöppenjek.

Ahogy az évek teltek az alázások, a lelki terror, az anya teljes leírása a gyermek szemében elmaradhatatlan volt minden egyes ott töltött napon.

Én csak süllyedtem süllyedtem lefelé kérdés nélkül aláirva azt amit ő mond ami történik annak úgy kell lennie és csak az alázás az alázás...

Aztán jöttek a pofonok...
Igen későn észre vették hogy itt valami nem stimmel a gyerek keze remeg, ekkor rájöttek hogy a gyermek a fél szemére szinte nem is lát így szemüveg kell, fél oldalt takarva a szem hátha valami javulás lesz.
Amikor megkaptam mindenki kinézett ezmiatt ez csak pont volt az i-re.
Majd a varsányi suliba kerülve folytatódott Szent Imre Szondi egészen  felnőtt koromig...

Közben mint minden kamasz életében az enyémben is eljöttek a kisebb bulik ideje.
Elmentem 1-2-3 passz hány alkalommal de igazából kikapcsolódni nem tudtam, szorongtam, feszengtem, nem értettem mi is van most.
Majd gondoltam ők ott sokan alkoholt isznak milyen jól érzik magukat, hát akkor iszom én is valamit, tuti jó lesz valamire...
Majd jött valami felismerés ez nem rossz de még mindig ideges vagyok csak tudnám miért...
Azóta eltelt jó pár év jó pár alkoholmámoros éjszaka de igazándiból a 2 kezemen meg tudom számolni hányszor buliztam egy jót ahol teljesen ki is kapcsoltam az agyam és feloldódtam.

Majd újabb törések és az olaj a tűzre igazán még a szívműtétem volt mikor visszajött úgymond az erőm mert a műtét után igencsak kimerültem bár én inkább a gyógyszerek hatására tudok gondolni.
Visszatértem a suliba mindenki rajtam röhögött, gúnyolt ahogyan azelőtt mindig-mindenki a Szondiban mindegy volt mikor, hányszor, miért, csak úgy mindenért ami létezett...
Ezen meg még külön jókat röhögtek majd innen nem volt tovább... Kinéztek lenéztek mindenért életem során... így már elhittem hogy tényleg egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok 1db szemüveggel tarkitva...
Majd jött Endrefalva majdnem egy éve illetve az exem 2 éve.
Ő szintén adott az érzésnek, amíg mi együtt voltunk egyetlen egyszer nem mondta hogy okés vagy bármi amitől amitől elképzeltem volna hogy nekem van keresnivalóm a Földön, mást nem kaptam az ott élő összes embertől hogy te fiam 0 vagy mindenképpen. Így gyakorlatilag mára 0 lettem illetve elhittem hogy nem vagyok több mint 0...
Önbecsülés, önbizalom és minden más 0.
Apám legutolsó "csak ketten" beszélgetésünkkor melynek helyszíne természetesen kocsma, megismételte amit  majdnem  mindig, mekkora szar vagy fiam és inkább kis széket csinált volna helyettem és ehhez hasonló és durvább beszólások halmaza, ismét lealázott isten tudja csak hány ember előtt...

Közben a történet érdekessége securitysként keresem kenyerem amihez némileg kellenének ezek az apró dolgok mint önbecsülés, magabiztosság, határozottság.
Felküzdöttem magam führernek, így hívnak bennt ami valahol azért jó érzés, valahol annyira nem.
Elismerést munkámért mintolyan nem pénzben kaptam, elismerésként ilyen aprónak tűnő dolgok mint a dolgozók akárki legyen az az itteni specialitásokból néger, menekült, cigány, arab bármi más nem félnek mellettem, mert a Führer Tomira mindig lehet számítani.
A magam több mint 1év 3 hónapjával toronymagasan én vagyok az a secus aki a leghosszabb ideje ott van mert vagy nem nyírták ki mert nem tudták /persze nem fizikai értelemben/, vagy nem mondott fel és épp ki sem rúgták.
A másik ami szintén valahol örömmel tölt el amikor a vevők egy része úgy jön be hogy Főnök ez a probléma vagy épp Főnök ez vagy az vagy amaz, legyen az 20 éves, 45 vagy éppen 80.

Majd ami ismét fordulatot gyökeres változást hozhat és úgy érzem hoz is az egy új párkapcsolat, mely más gyökereken nyugszik mint az összes eddigi, illetve teljességgel másképp is indult és ezúton ismét jelzem rosszakaróimnak jó irányba halad, lassan felépülni látszok.