Orvosok, avagy embertelenségek
A történet előtt leírnám, hogy nagyapám Parkinson-kór súlyos stádiumában van.
A Parkinson-kór alapjában véve egy neurológiai betegség, mely kihat a motoros és a nem motoros funkciókra is, ezt a betegséget a dopamin termelő agysejtek okozzák, dopamin hiányában nem megfelelően működnek az agysejtek, és az üzeneteket nem tudják megfelelően közvetíteni, vagy egyáltalán tovább vinni. Más ingerület közvetítők zavara is előfordulhat, ezért nem kezelhető egyszerű dopamin pótlással.
A dopamintermelő sejtek károsítását nem ismeri jelenleg az orvostudomány, de más megoldások már léteznek erre a betegségre, ami a helyzettől függő.
A probléma 2014 nyarán kezdődött, mikor én és a szüleim a telkünkön voltunk, és nagyanyám telefonált, hogy mentőket kellett hívni nagyapámhoz, mert eszméletvesztése volt.
A mentőállomás az otthonunktól 2 percnyire, amíg a telkünk 20 percnyire van autóval. Édesanyámmal és öcsémmel egyszerre értünk az otthonunkhoz, ami 20, ismétlem 20 percet jelent!
Kiugrottam a kocsiból, szaladtam a kapuhoz, ahol a kutyánk már várt, mert tudta, nagy baj van. Okosan engedelmeskedett, és nem ellenkezett, míg bezártam a helyére, a többiek nagyanyámék házába rohantak, utánuk én is.
Belépve a házukba olyan látvány fogadott, amilyet még a legmerészebb rémálmaikban sem tudnának elképzelni. Nagyanyám ideg-összeroppanva gyúrta a tésztát, és édesanyám pedig morgott rá, hogy hagyja abba, és segítsen pakolni neki, mert nem tudja, hogy mi hol van eltéve. A mentőorvos nagyapám fejsérülését és horzsolásait látta el, amíg én a zárójelentéseket szedtem össze, és vittem oda.
Az orvosok kérdéseire felelve nagyapámon azt vettem észre, hogy semmire nem emlékszik a történtekből. Eszméletvesztésre gyanakodtam, ahogyan nagyanyám is azt mondta az mentősöknek, mert senki sem orvos nálunk. A mentősök hozzák a hordágyat, mert gyengének érezte magát.
A sürgősségi osztályon a kommunikáció az orvosok, ápolónők és a beteg, beteg hozzátartozói között egyáltalán nem működött. A mentősök közvetítettek az ápolónők irányába, az ápolónők az orvosok irányába egyáltalán nem, és az orvosok a hozzátartozók irányába sem. Nagyapámon néhány vizsgálatot elvégeztek, és mire a doktor kezei alá került, még mindig ömlött a vér a szétnyílt sebből, ezt a problémát jeleztük, és meglepődöttségében annyit volt képes felszólalni: ,,De Önnek ömlik a vér a fejéből!". Ezzel a mozdulattal ki is lettünk zavarva a kórteremből.
A vizsgálatokkal végezve, várakoznunk kellett, hogy melyik osztályra küldik, mi már természetesen tudtuk, hogy a neurológia lesz. Nem tudom már pontosan, mennyit vártunk, ha 2 óránál nem írnék többet, akkor hazudnék. Mikor reagáltak arra, hogy türelmetlenek vagyunk, mert hanyagul végzik a munkájukat? Nos, amikor édesanyám fel akarta írni a betegjogi képviselő telefonszámát. A nővérek a pult mögül kiszóltak, hogy mindjárt jönnek már. 5 percre rá ott teremtek.Nem meglepő?
Aztán nemsokára hazakerült nagyapám új gyógyszerekkel megáldva. Egy ideig semmi eszeveszett probléma nem volt, csak mikor elvitt őt édesanyám és a bátyja kapocsszedésre és a karok átkötésére. A Honvéd kórházból volt egy orvos, aki átkötötte a karjait,de nem találtak kapocsszedőt, ezért kiültették a váróba nagyapámat. Körülbelül 1 óra múlva a sebészetről kaptak egyet, amivel ki tudták szedni a kapcsokat. Édesanyám elmondása szerint, akit elküldtek a kapocsszedőért, azt sem tudta, hogy néz ki, mert ez volt a felszólalása.
A harmadik megtörtént eseménynél én éppen a közérzetből tartottam hazafelé, mikor nagyanyámat rohanni láttam a szomszédba, már amennyire az ő lábaival lehet sietni, hiszen botra van rászorulva. Az utcavégétől lesprintelve kérdeztem, hogy mi történt, mire ő idegességében, annyit tudott válaszolni: ,,Jaj, most hagyjál, Icának kell szólnom!".
Nem volt más választásom, meg kellett keresnem nagyapámat.
A kertbe futottam, és akkor olyan kép tárult elém, ami más velem egykorúakat lehet meg is rázott volna teljesen lelkileg. Édesanyám sírva tartja nagyapámat, és rázkódik vele, miközben próbálja lefektetni az oldalára, hogy úgy hányjon, és kiabál, hogy hívd a mentőket.
,,-Megmerevedett, nem reagált a szólításra, rángógörcs kíséretében, eszméletvesztése volt. Olyan volt, mintha meghalt volna. Hulla fehérként a karjaimban tartottam, azt hittem, akkor hogy a kezeim közt hal meg." -mondja édesanyám.Nagyanyám megérkezett a segítséggel, amíg én a mentőket tárcsáztam, amíg a mentők megérkeztek a kutyát bezártam a helyére.
A mentősök ismervén a házat megálltak előtte, és megkérdezték: ,,Ide?". Heves bólogatással beengedtem őket, és mutattam az utat a kertbe.
Ekkora már nagyapám észen volt, és semmire nem emlékezett. Epilepszia rohamra gyanakodtunk, de mentősorvos nem így vélekedett róla. Vérnyomást és cukrot mértek, majd ismételten hordágyon beszállították.
Bevitték a kezelőbe, ahol alapszintű vizsgálatok történtek, ezt követően kiültették a váróba, hogy várakozzunk, és vigyázzunk rá.
Majdnem egy óra múlva, nagyapám sápadozott, és rosszul kezdett lenni. Édesanyám rám szólt, hogy maradjak nagyapámmal, amíg ő intézkedik. Odament a nővérpulthoz, és feszülten megkérdezte, hogy meddig és mire kell várni, elmondta, hogy nagyapám rosszul lesz itt kint, és még orvosi ellátást sem kapott eddig.
Látván, hogy édesanyám nem hazudik, kitárták a kezelő ajtaját, és bunkón, lenézve odaszóltak, hogy be lehet menni. Nehezen, de sikerült bevezetnünk őt. Lefektette édesanyám nagyapámat az ágyra, és visszatért a színe lassan.
Kiderül, hogy a vérvizsgálatra kellett várni, és attól függően intézkednek el. Tudni kell neki a labor eredményei mindig jók voltak. Ígértek neki infúziót, de azt sem kapott. Itt meglátszódik a nővérek és az orvosok közti kommunikáció, bár az is megeshet, hogy szólt a nővéreknek, csak éppen ők nem ezzel voltak lefoglalva, hanem a bájolgással. Mi több! Dr. S. Artúr a benti kartonra fel sem vette!
3,5 óra várakozás után haza lettünk küldve, egy eszméletét vesztett beteggel. A zárójelentést meghazudtolták, egyáltalán nem az volt ráírva, amit mi jelentettünk!
Szombaton hívták édesanyámék a neurológust, és azonnal visszavitték a sürgősségire.
Most egy másik orvost kaptak, aki azt mondta, hogy felveszik a gépbe, és majd szólítják. Édesanyámék csak vártak.
Eltűnt az orvos, eltűnt a nővér, beteg egy szál sem. Csak édesanyám, édesapám, és nagyapám (a beteg) maradtak. Kihalt a sürgősségi!Kerestek egy nővért, akitől minden papírt visszakértek, és azt mondta a nővér, hogy más beteg is van. Édesapám rákérdezett: ,,Hol? Két és fél óra alatt egy mentő és egy beteg nem érkezett."
A balassagyarmati sürgősségi osztályon elszenvedtek után merem azt állítani, hogy az összes orvos ilyen. Nem kellett nagyot csalódnom az állításomban, miután felkerült nagyapám a budapesti Honvéd kórházba. Ott az orvos nem akarta elhinni, hogy ilyen bajok vannak vele, és haza akarta zavarni. Édesapám kellett hozzá, hogy befektessék egy hétre megfigyelésre. Mi az, hogy egy férfi hangja többet ér, mint egy nőé? Miután a doktor belátta, hogy igazunk van a vizsgálatoknak köszönhetően, befektette.
Nos, a balassagyarmati sürgősségi osztályról úgy küldték haza, hogy agyinfarktusa, szívmegállásai, és szívritmuszavara van, ezt állapították meg a Honvéd kórházban, sajnos, nem tudnak ellene, mit tenni, vagy csak feladták, mert idős? Én magam sem tudom. Kádár-rendszerben mentették a menthetőt, és az emberekért voltak, nem ellenük.
Ez emberség, ahogyan hazaküldik az embert komolyabb vizsgálatok nélkül? Látják, hogy rosszul van, és bunkó megszólalással nyitják az ajtót, ez udvariasság? Orvos az olyan, aki megfigyelés nélkül hazaküldi? A rendőrök, az orvosok, sőt még az férfi ápolók is a nővéreket elégítik ki éjszaka, tisztelet a kivételnek, de a pénz jól jönne, csak semmit ne kelljen csinálni? Ez történik a balassagyarmati sürgősségi osztályon.
Lássuk be, két vágóhíd volt, ezt kellett volna bezárni.
