Életem 1.

Az egész valamikor óvodáskoromban kezdődött el...

Nem tudtam miért de kisebbnek érzetem magam mindenkitől...(sajnos ez az állapot a mai napig fenn áll sok esetben)

Ez folytatódott általános majd későbbiekben a szakközépiskolában is....

Az Általánost Varsányban és a Szent Imrében végeztem el...

Mindkettőben ment a lenézés, bántás, gúnyolódás főképp a szemüvegem és családom miatt mivel szüleim elváltak 1993-ban...

Nem is volt annyira zavaró csak az érzés hogy mindig kevesebb voltam mindenkinél ez ez a tudat nem volt kellemes abszolút nem...

Eltelt az 1-6.osztály átkerültem a gimibe ahol ez folytatódott tovább megállás nélkül... de itt már nem éreztem magam annyira feszitve, feszülve.
Bár önbecsülésem, önbizalmam itt sem lett sokkal több mint az előző időkben... de valahogy mégis elvoltam magamnak...
Majd a saját hülyeségemnek köszönhetően át kellett mennem a Szondiba...
Gondoltam majd itt jobb  lesz de tévedtem talán a legnagyobbat amit tévedhettem ekkor tájt...

Itt is szépen kezdődtek ezek a szituk csak sokkal durvábban a verekedéstől kezdve a cuccaim eltüntetésén, a biciklim ellopásán át még sok más egyeben keresztül...

De szépen ment az idő az első 2 hetet kibirtam ekkor becsömörlöttem és mindent fel akartam adni de nem tettem jó anyám és apám unszolása miatt, mentem előre ha nehezen is állandóan kiborulva de mentem... bennem volt az akkor is megcsinálom szitu...

Közben hugomat is állandó sérelmek érték a Dózsában amire szerettem volna pontot tenni nem sikerült sem nekem sem másoknak...

Amikor véresen, kéken, zölden ruháját megszaggatva jött haza leköpdösve, végig cibálva a játszótéren egyértelmű volt hogy ez így már nem mehet tovább...

Végső elkeseredésünkben elmentünk az igazgatótól keresztül mindenen egész a rendőrségig de senki nem tudott semmit tenni...

De hugom nem adta fel ment előre megmaradt kitűnő tanulónak és csak ment előre letelt a 4 éve és átment a Balassiba....

Túlélte, túléltük.
Leérettségiztem ő pedig még a mai napig jó tanuló tele tervekkel a Balassiban...